Bori szüléstörténete 2019.07.14.
Bori szüléstörténetét pár napja kaptam meg. Még engedélyt kértem a csodálatos babafotó megosztására is, ezért csak most teszem közzé. Ritkán kapok ilyen részletes szüléstörténetet, pedig valójában azt gondolom, minden anyát feszíti belülről az élmény, és sokat segít, ha kiírhatják magukból. Bori történetének valószínűleg folytatása is lesz. Egyelőre csak köszönjük, hogy megosztotta velünk az élményét, és sok boldogságot kívánunk, gratulálunk az elsőre is nagyon érett és tudatos szüléshez, és a gyönyörűséges kislányhoz :)
"Szüléstörténetem
Jázmin (2018.07.14., 3100 gramm, 51 cm)
Csütörtök este (2018.07.12.) megbeszéltem egy barátnőmmel, hogy átjön másnap hozzám, hátha szülés előtt „egyben” most lát utoljára, utána pedig ki tudja, mikor lenne lehetőségünk találkozni.
Eljött a péntek reggel, a barátnőm nem volt biztos benne, hogy meg tud látogatni, mert valami közbe jött neki. Mondtam neki, hogy örülnék ha meg tudná oldani, mert jósló fájásaim voltak reggel, és szerintem előbb jön el az idő (július 20-ra voltam kiírva.) Végül találkoztunk.
Nappal már nem ismétlődtek a fájások, este viszont lefekvéskor, kb 23 órakor éreztem egy erősebb fájást, nedvességet is éreztem, s amint felálltam, csurgott a magzatvizem. Máris hívtuk az orvosomat, és indultunk a kórházba. A férjem kicsit pánikolt, és higgadt maradtam. A kórházba vezető úton ismétlődtek a fájások, de nem voltak nagyon erősek és rendszeresek sem, 5-7 percesek lehettek. A kórházban megvizsgáltak, s mivel nem változott kékké a betét, amit behelyeztek, ezért úgy gondolták, hogy csak bepisiltem. Én nem gondoltam így :) Mondtam, hogy székelési ingerem is van, de mivel csak 2-3 centire voltam kitágulva, azt mondták, hogy ez csak székelési inger, nem pedig AZ az inger. Választhattunk, hogy bent maradunk a kórházban, vagy hazamegyünk, hiszen a szülésznők és az orvos szerint ez még akár egy nap is lehet, mire élesedik a helyzet. Mi úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk, megpróbálunk aludni. Már a hazaúton erősödtek és sűrűsödtek a fájások, de nem fordultunk vissza. Otthon elmentem WC-re, lezuhanyoztam, majd lefeküdtem. Nagyjából 2 fájást vártam meg, aztán szóltam a férjemnek, hogy menjünk vissza. Ekkor már 2 perces erős fájásaim voltak. Annyira megmaradt bennem ez a „magának csak székelési ingere van” dolog, hogy nem lazítottam, ezért eléggé lassan tágultam. (Szerintem, ha nem küldenek haza, bent maradok, és nem tartom vissza a székletet se és így a babát se, sokkal hamarabb kitágultam volna.) A legelviselhetőbb vajúdó póz a labdán volt, az aranyfonál légzést használtam , ami elviselhetőbbé tette a fájdalmat, illetve az ágyrácsba kapaszkodtam. A férjem szinte velem vajúdott, nyomta a derekamat, így segített. Mikor a szülésznő kimondta a varázsszót: Lazítson! már rájöttem, hogy hoppá, ezért nem tágulok, mert „tartom”, így ezután már próbáltam minél jobban ellazulni. Kipróbáltam a kutya pózt is, de úgy nagyon erős volt a fájás, ezért hamar pózt váltottam. Valószínűleg ha kibírom abban a pózban, hamarabb kitágulok, de nem éreztem magamban annyi erőt, inkább spóroltam az energiáimmal. Hogy gyorsabban táguljak, váltogattam a pózokat, egyik oldalról a másikra gurultam fekve- 5-5 percet eltöltve egy oldalon. A kitolási szakasz végre fél 7 körül elérkezett, az orvosom és a szülésznő együtt biztattak, segítettek a légzésben. Ez a fajta légzés már nem ment olyan könnyen, de néhány fájás után belejöttem. Csak akkor nyomtam, amikor tényleg jött egy erős fájás. Kértem őket, hadd érintsem meg a kisbabám feje búbját, ha az már kibújt. Ez az élmény nagyon furcsa volt, talán itt vált valósággá az, amit 9 hónap alatt csak elképzelni tudtam: itt van valaki, akinek én leszek az anyukája, és ettől már csak percek választanak el. Még néhány nagy nyomás után kibújt a kisbabám. Egyszerre volt megkönnyebülés-fáradtság-eufória ez a pillanat. Utána nem érdekelt semmi, csak a karomban akartam tartani. Gyorsan elláttak, aztán már mellre is helyezhettem őt. A szülésznők és az orvosom szerint is nagyon ügyes voltam, a szavaikkal élve „ez egy gyönyörű szülés volt”. Ahhoz képest, hogy első szülés, még gyorsnak is nevezték. Később a férjem mesélte-mert én nem nagyon fogtam fel, hogy mi történik körülöttem-hogy a méhlepény csodájára jártak, visszahívták az orvost is, hogy nézze meg. „Gyönyörű” volt a méhlepény is.
Utólag elnézést kértek, amiért hazaküldtek.
A szülés utáni napokban óvatosan gyakoroltam a gátizom tornát (elég nagyot repedtem), hogy hamar begyógyuljak alul. Ez, hihetetlen, de egy hét alatt össze is jött. A jóga sokat segített, hiszen sok olyan körülmény zajlott sajnos a családunkban, ami nem tette lehetővé a nyugodt körülményeket. Az ommm mantrát, és a fékező légzést használtam sokszor a baba és a magam nyugtatására. Lelkileg-testileg egy hétig tudtam így kitartani, a szülés utáni 10. napon kórházba kerültem, postpartum pszichózissal diagnosztizáltak.
Utólag a gyerekorvos és a védőnő is elnézést kért, amiért nem vették észre az állapotomat. De ez már egy másik, nagyon hosszú történet…"
Kövess minket a Facebook-on!
